Igen színes manapság a Mini választéka. Van sportos, aranyos, családi és terepes modell, vagy ezek tetszőleges kombinációja. A mai divatnak megfelelően mind közül a Countryman a legmenőbb, amelyre a fenti címkékből többet is felragaszthatunk, de a legfontosabb – legalábbis marketing szempontból – a „terepes”. Úgy mondjuk ezt szépen, hogy SUV (esz-jú-ví), vagy szabadidőautó, de ebből nem tudja mindenki, hogy miről van szó. A városi terepjáró említésére viszont egyből megvilágosodik mindenki. Szóval, ez itt a MINI városi terepjárója.

FORRÁS: Bancsi Gábor

De amennyire terepes, annyira családi is a Countryman. Tágas utastere, sínen tologatható, változtatható támladőlésszögű hátsó ülései, 450 literes csomagtere és praktikussága okán simán nevezhető annak. Jó, nem annyira és nem úgy, mint mondjuk egy Renault Grand Scenic – és nem is annyiért –, de családi. Másképp, jópofán, stílusosan. Piknikpaddal, pohártartókkal, nagy rekeszekkel, az üvegtető alatt is szellős fejtérrel. Osztott padlójú, többféle rögzítési lehetőséget kínáló csomagtartóval és 40-20-40% arányban dönthető támlákkal.

Tesztautónkban összkerékhajtás is volt (All4), amely ezúttal bizonyítani is tudott. Az idei utolsó hóban, eltakarítatlan szerpentinen kamatoztathattuk tudását. Itt-ott kisebb kátyúkba zöttyenés, kicsit lemenés az útpadkáról, egyik kerék jégen a másik mély latyakban, mindez emelkedőn, haladósan. Az elektronika ügyesen osztogatja a nyomatékot a kerekek között, a kormányon pedig pont annyit érezni a történésekből, amennyit kell. Ha nem akarom, nem is tudom, micsoda küzdelem folyik a tapadásért odalent, csak mások küzdelmes haladását látva sejtem. Pedig a kormány nagyon is beszédes, közvetlen, pontos és remek fogás esik rajta, ahogy a többi Miniben.

És vezetni is hasonlóan élvezetes. Persze, nem annyira, mint a 231 lovas JCW változatot, de izgalmasabb, mint a fronthajtású 150 lóerős dízelt. A miénk is gázolajos volt, de az erősebbik, 190 lovas változat, melyhez 400 Nm-es nyomaték társul, ami a 4x4-nek hála nagy sikerrel tud is érvényesülni. Remekül gyorsul az autó, a sebességváltásról a BMW-kből és Minikből ismert nyolcfokozatú ZF váltó gondoskodik, mely itt is kifogástalanul teszi a dolgát. Ha mégsem felelne meg, vagy épp hiányzik a váltási feeling, akkor a kormány mögötti váltófülekkel magunk is kapcsolgathatunk. Nem kell manuális állásba tenni hozzá a választókart, csa kapcsolni a kormány mögül, így magától vissza is áll a program automata üzemmódba, ha már elment a kedvünk a váltókarok pöcögtetésétől.
A fogyasztást illetően láttam már szebbet is ugyanettől a motortól, hasonló igénybevétel mellett, de attól a 8,5 litertől sem keseredtem el, amit most evett. Nem a viszonylag rossz légellenállás (cW 0,34) emelte meg az étvágyát, hanem a sok városi és hegyi használat.

Az utastérben minőségi anyagok fogadnak, a karosszéria színére válaszoló színes betétek és megannyi gondosan kidolgozott részlet teszi különlegessé a hangulatot. Több helyen felbukkan a brit zászló, így például a kormány alsó küllőjén, a fejtámlák hátulján és az üléstámlákon apró jelvények formájában. A rekeszek fenekén skótkockás borításokat látunk, a középkonzolon és a tetőkárpiton sorakozó billenőkapcsolók parádésak, különösen az alsó sor közepén lévő indítógomb, amely álló motornál vörösen pulzáló fénnyel vonja magára a figyelmet.

A műszerfal közepén trónoló kijelző informatív, szép, igényes és mókás egyszerre. A körülötte lévő ledsor színe és fényereje beállítástól függően jelezheti a fogyasztást, a fordulatszámot, a zene hangerejét és még pár dolgot… Aki fogékony az ilyesmire, az imádni fogja, akinek too much, az egyszerűen kikapcsolhatja. A menüben érintéssel vagy a váltó mögötti tárcsával barangolhatunk, ami sajnos közel sem esik annyira kézre, mint a BMW-kben az iDrive. De ugyanolyan jó! Nem csak tekerni nyomni és billenteni lehet a tárcsát, hanem kézzel írhatunk is a tetejére. Nagy segítség tud ez lenni mondjuk az úticélunk bevitelekor, tökléletes a kézírás-felismerés.

A hangulatvilágítás színe nagyon széles palettáról választható, és beszálláskor minden ajtó alá kapunk fényt, a vezetőnek pedig egy vetített Mini embléma is jár. A fekete tető és tükör nem feláras, és nem is kötelező. A motorháztető csíkozása már pénzbe kerül, de nem drága, 40 ezret kérnek érte. A harman/kardon hifi szépen szól, de semmi különös, legalábbis hallottam már profibbat is ilyen árkategóriában.
Jó lenne, ha a head up display magasabbra vetítene, mert alig van magasabban, mint a kormány mögötti műszercsoport, de így is érezhetően egyszerűsíti a vezető dolgát. Nem csak a szokásos infók jelennek meg rajta, mint a sebesség vagy a navigációs rendszer utasításai, hanem a telefon híváslistája és a zeneszámok címe vagy rádióállomások neve is. Minden színesben és gyönyörű felbontással.

A futómű-hangolásban egy kicsit túloztak az alkotók, mégpedig a sportos irányba. Túl szigorú a rugózás ehhez a karakterhez, talán egy kicsit lágyabb hangolással sem lenne még billegős a kasztni. Hangszigetelés terén viszont nem estek túlzásba, ott elférne még egy kis csendesítés.
Ettől eltekintve semmiben nem rosszabb, mint egy X1-es BMW, viszont olcsóbb – bár így is elég drága. A 190 lovas dízel (SD) alapára összkerékkel 10,9 millió, ugyanez a BMW X1 palettáján 12,2 millióért kapható. Persze az itt tesztelt konfiguráció jóval drágább, kb. 15 és fél millió, de az extrák ikszelgetésével a BMW-nek is ugyanilyen fürgén szökik felfelé az ára. Ugyanígy festenek a számok a Volvo XC40-nél vagy a Mercedes GLA-nál is, az Audi Q3 egy kicsit olcsóbb, de a Countrymannél így is valamivel drágább. Egy viszont univerzálisan igaz minden konkurensre: egyik sem annyira egyedi karakter, mint a Mini Countryman. És még mielőtt felmerülne a kétely: ebből is létezik zöld rendszámos, konnektoros hibrid változat.

teszt és fotó: Bancsi Gábor

árak, adatok, felszereltség