Social Network – A közösségi háló – A sztoriról

Sorkin és Fincher úgy építették fel a filmet, hogy nem álltak senki pártjára, nem kötelezték el magukat. Azt szerették volna ábrázolni, ami valójában történt, a döntést pedig, hogy kinek van igaza, a nézőre bízzák.

Aaron Sorkin forgatókönyvíró (Az elnök emberei, Charlie Wilson háborúja) soha ilyen gyorsan nem mondott még igent munkára. Amikor megkapta Ben Mezrich könyvének, a „The Accidental Billionaire”-nek 14 oldalas rezüméjét, azonnal ráharapott a témára, és saját kutatásokba kezdett. Nagyon kíváncsivá tették azok a karakterek, akikről szólt a sztori, főképpen az alapító Mark Zuckerberg érdekelte, aki anarchista hackerből lett a korszak meghatározó webguruja és nem utolsó sorban egy óriási cég vezérigazgatója, szinte egyik napról a másikra. De ugyanígy érdekelték a történet más aspektusai is, például a barátság anatómiája, vagy a sikert követő vetélkedésé, és azok a mindent átható társadalmi változások, melyeket ezek a tinédzserek idéztek elő. Persze minden kornak megvannak a maguk zsenijei, akik alapjában változtatják meg az addigi életet, kommunikációs formákat. A korábbi generációk számára ilyen forradalmi újdonság volt a rádió, a telefon, az autó, a televízió, a számítógép. Ma pedig ez a közösségi háló, melyet úgy nevezünk: Facebook.

Sorkin szerint: „A film alaptémái olyan régiek, mint maga a mesemondás: lojalitás, barátság, hatalom, pénz, irigység, társadalmi státusz, féltékenység. Ez egy olyan sztori, amit ha Akhilleusz élne, ő is írhatta volna. De említhetném Shakespeare-t, vagy Paddy Chayefskyt is.” Minél többet tudott meg Sorkin a Facebook erősen vitatott eredetéről, annál jobban izgatta a téma. „Meg akartuk mutatni, hogy Mark Zuckerberg összetett személyiség, aki attól függően látszik jó vagy rossz figurának, hogy éppen ki és honnan, milyen perspektívából nézi. Egyszerre van benne erő és gyengeség, félelem és bátorság, álmodozás és földhöz ragadtság. Ő egy antihős, aki a film végén tragikus hőssé válik, mivel keményen meg kell fizetnie annak az útnak az árát, amin elindult. Mindazonáltal Mark a szíve mélyén mégiscsak egy egyszerű hacker.”

Már gyerekkorában kiépített fogorvos apjának egy olyan rendszert, amivel pontosan követhette a páciensek kórtörténetét, a szomszéd gyerekek az ő általa programozott számítógépes játékokkal játszottak, középiskolásként pedig készített egy olyan programot, a Synapse-t, mely mesterséges intelligenciát használt arra, hogy az internet-használók szokásait figyelje. Amikor ennek híre ment, az AOL (American Online) és a Microsoft jelezték, hogy szívesen látnák az alkalmazottaik között, de ő nemet mondott, és inkább beiratkozott a Harvardra, ahol programozó csodagyerekként egyszerű, de vonzó szoftwereket készített, mint például egy kurzusválasztást segítő programot, a CourseMatch-t. Ezután jött a Facemash, ahol a felhasználók két lány fotójából dönthették el, melyik a dögösebb. Ez tulajdonképpen egy illegális és szexuális tartalmú „játék” volt, melyet jogsértő volta miatt hamar be is tiltott a harvardi adminisztráció. Ezeknek a referenciáknak az ismeretével kereste meg 3 felsőbb éves hallgató, hogy segítsen nekik egy honlapot szerkeszteni, aminek Harvard Connection lenne a neve. Mark ezt el is vállalta, és ez a munkája lett alapvetően a Facebook alapja. Mark ugyanis hamar kilépett a csapatból és megcsinálta a saját hálózatszervező programját, a Facebookot. A Facemash és a Facebook közti alapvető különbség, hogy míg az előbbi főképpen a randevúzásra összepontosít, addig utóbbi leginkább a már meglévő baráti kapcsolatokat szeretné a hálózaton láthatóvá tenni.

Sorkin folytatja: „Szóval, nem sokat tudok a hackerekről, nem nagyon hallottam róluk, mielőtt elkezdtem a forgatókönyvet, de azt tudom, hogy alapvetően anarchisták, ami azt jelenti, hogy magasról tesznek az intézményekre és mindent lerombolnak, ami az útjukban áll. Például a Facemash, amit először kitalált Zuckerberg, az egy csodálatos és virtuóz hacker dolog volt, és ügyesen is üzemeltette. Fontos azonban látni, hogy ő álmában sem gondolta, hogy baj, ha ilyen dolgokat csinál. Más szavakkal, a hackerek alapszabálya az, hogy ’figyeljetek, ha be tudok törni a számítógépeitekbe és el tudok lopni egy milliót, akkor azért tettem, mert legitim, igazságos csatában legyőztem a rendszered. Játszottunk és én győztem.’ Ők ezt nem tartják törvényellenesnek. Hisznek abban, hogy ez nem egy rossz cselekedet. Sőt, azt gondolják, hogy ily módon egy számukra elfogadhatatlan világ ellen küzdenek. Ám, hogy személyesen mi ellen küzd Mark? Azok ellen az emberek ellen, akik szerinte a világot boldogtalanná teszik, pontosabban olyanná, amiben ő boldogtalan. Ez teszi őt olyan haragossá. A haragja pedig az a táptalaj, aminek a felfedezését köszönheti. És szerintem a kezdeteknél a legutolsó dolog volt, amit akart, hogy a Facebook árucikké váljon. A mi sztorink lényegében egy olyan srácról szól, aki a kollégiumi szobája magányából nagyon rövid idő alatt a világ egyik legfontosabb figurájává növi ki magát.”

Markot az alkotók nem egy egyszerű hackerként képzelték el, hanem annál jóval összetettebb figuraként jelent meg előttük. Sorkin szerint: „Mark valójában ki akarta találni saját magát, a saját egyéni arculatát. A filmbeli történet legnagyobb részében olyan akar lenni, mint Sean Parker, aki szintén magába forduló, furcsa gyerek volt a középiskolában, de a találkozásukkor már otthonos az éjszakai klubokban, nem okoz neki problémát nagymenő üzletemberekkel találkozni és a nőkkel is meglehetősen jól tud bánni. Mark pontosan ilyenre akarta magát újrateremteni. Azt minden Facebook-felhasználó tudja persze, hogy a szobájában ülve nem hús vér emberekkel kommunikál. És ez olyan furcsaságokat is eredményezhet, hogy teszem azt felrakja valaki az üzenőfalára, hogy „megvolt ez meg ez a csaj a múlt éjszaka”, vagy „nagyon sok kalamárit ettem, és jobb lesz, ha azonnal megyek kondizni”, ám ekkor nem feltétlen a valóságot osztja meg a többiekkel, hanem esetleg csak úgy láttatja magát ebben virtuális térben, amilyennek a többi felhasználó előtt a személyiségét mutatni akarja. Egyszóval az idealizált énedet pakolod ki a netre. És ezt teszi lehetővé a Facebook is. Ami nagyon vonzza az embereket a hálózaton, beleértve persze Markot is, hogy névtelenül újra tudja magát teremteni. Fura dolog ez. Bevallom, én nem is nagyon értem, miért szeretik az emberek ezeket a szociális hálózatokat, amikben mintegy újrafényezik önmagukat, mielőtt megnyomják a küldés gombot. Ennek persze van hátulütője is. A névtelenség ugyanis az emberekből nem ritkán gonosz, durva, rasszista és buta reakciókat vált ki. Olyan ez, mintha kimész egy focimeccsre, és ott egy manus elkezd kiabálni az egyik játékosra. Durva és bántó szitokszavakat, amit véletlenül sem tenne egy órával később, amikor szembetalálkozik ugyanazzal a játékossal mondjuk a parkolóban. Csak a tömegből mer bátran kiabálni. Kb. ilyen az internet is, egy órisási névtelen tömeg.”

A Facebook sztorija tehát 2004 februárjában kezdődik, amikor a mindössze 19 éves Zuckerberg üzembe helyezte a thefacebook.com oldalt a Harvard Egyetem hálózatán. És ez az oldal egy csapásra megváltoztatta a közösségi életet. Már az első hónapban a Harvard hallgatóinak több mint a fele regisztrálta magát, 2005 decemberére pedig 5 és fél millió diák volt a felhasználója Amerika szerte, 2006-ig ugyanis csak egyetemekre terjedt ki a honlap felhasználóinak köre. A diákok a Facebookon megjelentethették legszemélyesebb adataikat, feltehették kedvenc dalaikat, randevúkat beszélhettek meg, megoszthatták gondolataikat bárkivel, azt mutattak meg magukból, amit csak akartak. Sőt, még új identitást is alkothattak maguknak. 2007-ben nyitotta meg Zuckerberg az oldalt a világ felé. Mára több mint 500 millió felhasználója van világszerte, ami azt jelenti, hogy ha a Facebook egy ország lenne, akkor másfélszer népesebb volna az USA-nál, és ez az ország lenne a harmadik legnagyobb ország a világon. Mindössze hat év alatt a Facebook kulturális hatalommá nőtte ki magát és a barátkozás, kapcsolattartás új formáit terjesztette el az egész világon. Egy korszak magánéleti szokásait változtatta meg, alakítja át, mégpedig oly módon, hogy egy hatalmas, virtuális közösséggé kovácsolja össze amúgy elszigetelt tagjait. Ebben a szép új világban mindenki tudhat a másik szokásairól és mindenki azzá alakíthatja a profilját, aki lenni szeretne. Óriási a médiatörténeti jelentősége ennek az oldalnak. Akárcsak korábbi technikai újításoknál, ez esetben sem tudják felmérni a kortársak, mekkora is a Facebook kultúraformáló hatása.

A Facebookot üzemeltető társaság értékét 25 milliárd dollárra becsülik, de néhány Wall Street-i szakértő szerint ennél is értékesebb. Nem csoda, hogy amint megalakult, máris bírósági perekbe keveredett a társaság a magukat cégalapítónak tekintő korábbi munkatársakkal. Egymást követték a feljelentések és követelések, melyek a tulajdonjogot és a rendszer feltalálójának kilétét érintették. Zuckerberg korábbi barátai, az egykori harvardi osztálytársak, beleértve a Winklevoss testvéreket is, azt állítják, hogy Zuckerberg tőlük lopta az ötletet. Eduardo Saverin pedig, Zuckerberg egykori üzlettársa, azt mondja, hogy bár ő adta a pénzt a kezdetekhez, a növekedésből származó profitból már nem részesült, mert kizárták a társaságból. Mindenki követeléseket terjeszt be, mindenki ki akarja venni a tisztes hasznát a sikeres vállalkozásból, és úgy tűnik, a követelések sora soha nem ér véget. A Winklevoss testvérekkel már volt egy peren kívüli megegyezés, miszerint 65 millió dollárt fizetett nekik a cég, de ők ebbe nem nyugodtak bele és újabb követelésekkel álltak elő.

Hogy minél több perspektívából rátekinthessen a történtekre, Sorkin egy honlapot üzemeltetett, ahol az emberek megoszthatták egymással véleményüket a Facebook sztoriról. A Közel 10 000 látogató bejegyzéseit alaposan áttanulmányozta a forgatókönyvíró, és ezeket összevetette Mezrich feljegyzéseivel (nem a kész könyvvel, mivel azt még nem fejezte be az író, mire Sorkin már elkészült a forgatókönyvével). Ezen kívül számos interjút készített a korábbi események résztvevőivel, meghallgatta azok pro és kontra véleményeit, hogy a saját képe a Facebook történetéről árnyalt és pontos lehessen. Munkája során emellett felhasznált még számos cikket, jogi iratokat, egyszóval igencsak alapos és kimerítő forráskutatást végzett. Mindezekből az anyagokból állt össze a történet, a forgatókönyv gerince. Zuckerberggel nem tudott beszélni, de ez nem lepte meg. „A Facebook nagyon védi Markot, amire megvan a jó okuk. Biztos vagyok benne, hogy azt szerették volna, ha kizárólag az ő szemszögéből mondjuk el ezt a történetet. Ám mi nem egy ’egyszólamú’ filmet akartunk megalkotni.”

Ahogy elkezdte írni a történetet, egyre biztosabbá vált számára, hogy a különböző, „megbízhatatlan” narrátorok közt kell majd zsonglőrködnie a történet kidolgozásakor. És ennek eredményére valószínű egyik adatközlő sem ismer majd rá, ha megnézik az elkészült alkotást. Ezek a történetszálak ugyanis egy olyan egységet hoznak létre, mondja Sorkin, melyek az események sokkal tágabb képét adják ki, mint amire nekik egyenként rálátásuk lehet. „Nem akartam fekete-fehér képet alkotni – magyarázza Sorkin –, mert ez a történet sokkal inkább a szürke zónában helyezkedik el, ahol a narratívák keresztezik egymást. Nem utolsó sorban ez a szerkezet jobban is tükrözi a Facebook világát, hiszen az sem egy lineáris struktúra mentén szerveződik, hanem a kereszteződő linkekből felépülő háló alakját ölti magára. Szóval ez egy nagy vitákat kiváltó film lett, de ez egyáltalán nem baj, sőt, én akkor leszek a legboldogabb, ha az emberek már a mozi parkolójában elkezdenek vitatkozni arról, hogy kinek is van igaza és kinek nincs a filmben. A Social Network – A közösségi hálóban bemutatjuk a tényeket, melyekre a történések felderítésekor bukkantunk, de az igazságról a nézőnek kell döntenie. Mi lényegében csupán azokat a körülményeket mutattuk meg, melyekben a különböző rész ’igazságok’ mindegyike egy-egy lehetőségként mutatkozik csupán.”